Agyagozás során nem csak a teremtés élhető meg, néha az ember kénytelen az elengedést is gyakorolni. Ebben az esetben ez önkéntesnek volt mondható, de az is megesik, hogy úgy tűnik, az ügyben nem én döntök. Olyankor nincs nagyon más választás, mint elfogadni a helyzetet. Néha lehet rajta javítani, de ha ez sem megy, akkor is mindig ott a lehetősége annak, hogy gyors lendülettel és még nagyobb lelkesedéssel egy új munkába kezdjünk. A többi pedig mehet az emlékek közé.

Előfordult már olyan, hogy kitartó, gondos formázás, aprólékos finomítások, és másnap folytatott további munkálkodás során egyszer csak kiderült, mégsem voltam elég alapos. Hogy ez pontosan mit jelenthet ennél az építkezős technikánál, az változó.

A fotón látható munkát viszont valójában én pusztítottam el, egy laza mozdulattal. Már jó sok időt töltöttem vele, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem tetszik. Nem értem, miért pont vele voltam ilyen szigorú, hiszen a tanulási folyamat során az ember több olyan kerámiát is készít, amit szeret ugyan, már csak a vele töltött idő okán is, de őszintén reméli, hogy lesz ez még jobb is. Valahogy ebben az esetben kíméletlen hangulatban lehettem, és a félkész művet szépen legyaktam. Talán ez a legjobb szó rá.

Érdekes, hogy így már megtetszett. Olyan nekem, mint egy összedőlt királyság szimbóluma, koronával, várral és jogarral. Gyorsan le is fotóztam. Aztán, hogy a „performansz” tejes legyen, visszagyúrtam egy agyagtömbbe.

De mi történik, mikor nincs szándékos rombolás?

Itt vannak például a „túl”-ok. Lehet túl nedvesítettem az agyagot, vagy épp túl szárítottam, esetleg túl hosszú idő telt el a munka előző fázisa óta. Az is lehet, hogy a minta, amit a még formálható, de már stabil agyagba „vések”, valahol túl sok lett, vagyis sok az üres tér, és kevés az anyag, ami megtart. Lehet túl vékony a fal, amit építek, de lehet túl vastag is, vagy épp egyenetlen.

Lehetséges az is, hogy az egymáshoz épített elemek illesztése nem elég pontos, vagy az épp alkalmazott technika kivitelezésében valami hibádzik. Olyan is lehet, hogy egy számomra teljesen új agyagot próbálok épp, és még nem ismertem ki kellően, hogyan is szereti, ha bánnak vele.

Történhetnek kellemetlen dolgok a már elkészített, és égetés előtt száradó tárgyakkal is, egy-egy konstrukciós hibára bizony néha csak akkor derül fény, mikor már azt hinnénk, minden rendben lesz, de a száradás során kialakuló repedések nem erről tanúskodnak. Vagy ha a már kiszárított, de még nem kiégetett tárgy csiszolásánál túl erősen és gyorsan akar dolgozni a lelkes alkotó.

Egy nem elég alaposan átgyúrt massza légbuborékai a kemencében, zsengélés során is csúnya dolgokat művelhetnek, vagy épp második égetés alkalmával, már mázazott, festett kerámiákkal is megeshet ez-az. A különféle égetési technikákról nem is beszélve.

Mindezeken túl érdemes biztonságos helyen szárítani a kemencére váró alkotásokat, és a pihenés során kortyolgatott kávét is jobb kicsit a munkaasztaltól messzebb fogyasztani. Ez már csak az esetleg használt engóbok, mázak miatt is jó ötlet, többségüknek ugyanis egyáltalán nem tesz jót a kávé, de fordítva se próbálkozzunk, az nagyon, nagyon rossz ötlet lenne.

Alább például a minta készítésénél nem voltam elég körültekintő, az agyag a fotózást még megvárta, de később, száradás során, a lámpa több helyen megrepedt.

Természetesen, azért kellő tapasztalattal és odafigyeléssel megvan az esély arra, hogy a kerámia egyben marad, és örömködések közepette lehet kiemelni a kemencéből. Na persze, főként a belefektetett munka, és mindenféle buktatók sikeres kikerülése tudatában, utána sem árt vigyázni rá.

Japánból származik az a gyönyörű szokás, hogy a már elkészült, kiégetett, de később valahogyan eltört kerámiákat gondosan összeragasztják, majd a sérüléseket, ahelyett, hogy megpróbálnák elrejteni, arannyal emelik ki, ami így csak még nemesebbé teszi a korábban összetört alkotást.

Mindettől talán, a tulajdonos lelke is gyógyírra lel. Szép technika, és nehéz is lenne kikerülni az analógiát:

Mi lenne, ha életünk során szerzett lelki sebeinket, ahelyett, hogy gyakran még önmagunk elől is takargatjuk, inkább szeretettel elfogadnánk, mint jeleit azon megvívott küzdelmeinknek, melyek azt bizonyítják, nehéz helyzetekből is képesek vagyunk felállni. Olyan történetek tanúságai ezek, melyek megmutatják, minden megpróbáltatás ellenére itt vagyunk, élünk, és csillogunk. Erre pedig, nyugodtan lehet büszkének lenni.