Úristen, ez nagyon nagy! És vastag is! – kiáltott fel a lány, és odahívta munkatársát. Alaposan megvizsgálták az edényt, majd békülékenyebb hangvétel következett: Szép munka, rendben, kiégetjük. Ekkora tárgynál ezt nem feltétlen vállalnánk be, elég egy légbuborék, és minden más is oda lesz a kemencében. De szerintem ezzel nem lesz gond.

Mondanám, hogy megkönnyebbültem, de addig fel sem merült bennem, hogy a légbuborékok miatt kéne aggódnom, na nem mintha nem tanultam volna róluk. Csak azzal foglalkoztam, hogy épségben elszállítsam a tálat a kemence helyszínére. Eleget dolgoztam vele ahhoz, hogy borzasztóan rossz érzés lett volna, ha a még nem is zsengélt, csak keményre száradt óriással történik valami. Ilyenkor még olyan sérülékenyek.

Szóval végül is kiégették, és áttetsző mázat is kapott ez a samottos vörösagyagból készített shirodara edény. Rendelésre készült, és ma már például más mintát tennék rá, sőt, valószínűleg másféle agyagból készíteném, például papíragyagból, mert azt sokkal vékonyabb falakkal is fel lehet építeni. De ez volt az első nagyobb kerámia, amit készítettem, nagyon megszerettem, úgy, ahogy van, és a mázazott vörösagyag gyönyörű meleg színben csillogott.

Mikor elvittem a megrendelőnek, komolyan el kellett tőle búcsúznom, egész elszomorodtam a hazaúton. Sétáltam az Andrássyn és azon gondolkodtam, ez mindegyik kerámiánál így lesz? Hát, azt kell mondjam, majdnem mindig, igen.

A tál egyébként ebben a formában további ötletekre inspirált. Nem csak arra jöttem rá, hogy shirodara edényhez, ha lesz még ilyen, legközelebb másik agyagot használok, de arra is, hogy ez a samott arány viszont tökéletes mosdótálak készítésére. Úgyhogy már alig várom, hogy megszülessen a következő, ami, még az is lehet, a mi otthonunk fürdőjét díszíti majd. Akkor legalább nem kell megválni tőle.