ma látom, hogy a fájdalom emlék csupán
egy fantomérzet ismétli önmagát bután
a városi zajban tévesen szirénázva: baj van, baj van
nincs baj
– talán –
új s régi utcákon ütemre lépve kilométereket
viszem testem
karjaim hol széttárva, hol összefonva

ma látom, ahogy szamszára kereke forog
őröl, cincálja, nyúzza
ugyanazt az érzetet újra meg újra
az elme vetít
önnön zavaros rettegését
hatalmas árnyakká festve az éjben

ma látom, ahogy a káprázat oszlik
megszűnik az idő folyama
kibújva idegen ruhákból
mit felvettünk puszta elvárásból
vagy mert fázóssá tett a félelem
igazul – meztelen
fürdünk a nagy óceánban

minden emlék: múlt
eltűnik vagy csillaggá lesz
mögöttünk az út üressége, előttünk Maya táncol
épp fellebbenti fátyla rétegeit a világról
Káma nyugodtan nézi

most
itt
vagyok