Erejét visszanyerve, körülnézett:
látni akarta még
milyennek tetszik 2014 januárja.

Tavaszias nap sütött be a kórterembe
némán lebegő porszemek közt az ágyig vezette sugarát
játékos, imbolygó mintákat festve a fehér lepedőre

– mintha minden, magunk is, efféle
mintákból volnánk
hogy aztán halálunkkor megszűnjön a forma
először virágként kinyílva
és ezerfelé táncolva
díszítve a mindenséget

majd valahol, valamikor
új mintává rendeződve megint –

délután hűvös eső folyt
kacskaringós indákban az ablaküvegen
és ő talán észrevette, hogy csillan meg minden egyes cseppjében az Isten.

Éjszaka halkan ciripelő csillagok jelentek meg az égen
és hold világította be a szobát, ahol nótázott magában
vagy hangosan, mert kitellett tőle
énekelt hát még egyet
ebben a testben, ezzel a névvel.

Talán sosem
látta, tapintotta, hallotta, szagolta, ízlelte
ilyen pontosan ezt a világot.

A harmadik napon, mikor a dal végére ért
kitárta karját, hogy megmutassa magát
úgy, ahogyan megfogant
– azután átlépett az időtlenségbe.