megint szétszalad, kanyarog
sodró folyók és vékony erek hálózata
szívek, fák ága, levele, gyökere
fehéren világít, a járda fekete
esőben mindig megbénul a város
háborog magas sarkúban
nem jó, nem nyílik, rángatja
szóltam nem? amit ott vásárolsz
azt az ember baszhatja
ez a kurva pocsolya
mondja és aztán belelép
hirtelen kipattannak a hosszú szálkák
az úszóhártyákról szétspriccel a víz
ablakok, függönyök, kávéházi fonott fotelek
képek a falakról, meg érdemrendek
porcelán tálak, csukott ernyők, sípok
száraz kenyérhéj, sörösüveg, szakadt pólya
törött rúzs, szemüveg, kivert fogak
mind az úttestre
villog a lámpa, fekete fehér fekete
és akkor megindul a kocsisor
mint egy feltorlódott hadsereg
sportautók, dzsipek, tankok
a  gyalogosok vastag, barna, szúrós pulóverekben lihegnek
mert át kell érni át kell érni át kell érni
befordulok egy üres mellékutcába
kizuhant már belőle minden tábla
és parkolóautomata
nincs kedvem összehúzni a kabátot
viselni sincs kedvem
Sigourney Weaver gorillák közt ül és boldogan ázik
rám néz
nekem meg eszembe jutsz
a forró tenyered
ahogy felettünk az a nagy, fénylő dunyha lebeg
és alatta beúszik a hűs, csillagos ég

megjelent: a Vörös postakocsi onlie, 2017, és a Vörös postakocsi folyóirat, 2017. évi print kiadvány- 10 éves a Vörös postakocsi