Részlet egy készülő novelláskötet egyik kisprózájából, a szöveg még formálódik. A könyv szinopszisa fülszövege a szövegrészlet alatt olvasható.

A tulaj, akitől a klubhelyiséget bérelték, azt mondta, az épület legalább 170 éves. Vakolat nem sok maradt rajta, de a csupasz téglafalak éppen előnyére váltak, mikor a ­művészeti társulat helyet keresett a környéken. A boltíves bejárat pici, macskaköves udvarra nyílt, ahol a szomszédos házak tűzfalait terebélyes repkényerdő borította, ez is nagyon tetszett mindenkinek (kivéve a szomszédos házak lakóit).
Ide szerzünk pár kanapét, meg asztalt, székeket – sorolta Kata, a társulatvezető, ahogy a hatalmas pincében járt tempósan, körbe-körbe.
– És lampionokat is! – kiáltotta rekedtes hangján Misi, aki az egyszintes ház öreg, sötétbarna fagerendái alatt, a tetőtérben élt anyjával és nővérével, Julival, és mikor meghallotta, hogy bérlők érkeznek, azonnal ott termett. Nagyon tetszett neki, hogy mi készül, a büfét – már meg is beszélték – ő meg a nővére fogják csinálni, ott, a vasvázas, világoskék iskolapaddal szegélyezett sarokban, ropi, sör, bubis víz, zsíros kenyér, sportszelet, meg házi pálinka (a pult alól) lesz a kínálat, adományos alapon.
A pince sötét volt, poros, de, ahogy a keskeny, törött üvegű ablakréseknél, meg a korhadt fa bejárati ajtó repedésein át a cigifüst kiment, úgy a por, és dohszag is távozott, így nyáron kiváló és kellemesen hűvös helyszíne lett mindenféle kiállításoknak, előadásoknak, művészeti esteknek. Hamar berendezték, a szomszéd utcában zajló építkezésről kunyerált raklapok léceiből ácsoltak színpadot, nem messze pedig ott volt a régiségbolt, ahonnan hoztak ezt-azt, csorba, kopott bútorokat, de nyitott szemmel jártak az utcán is, ha valaki nem akarta megvárni a hivatalos lomtalanítás idejét, hamarabb megszabadulhatott egy-egy széktől vagy állólámpától.
Az udvaron este, savanyúságos matricás üvegben meggyújtott gyertyák, és pár üveg olcsó bor mellett, azon tanakodtak, mi legyen a társulat neve. Susmogva azt is megállapították, hogy ennek a háznak egészen biztosan lelke van, és most örül, hogy ilyen szépen gitároznak neki, mintha enyhén még ringatózna is rá.
Juli, aki egy ideig a büfében ácsorgott öccsével, aztán kimerészkedett a gyertyafényes udvarra, hálás volt, amiért így feldíszítették a házat, a bor meg felbátorította, és éjfélkor már cigánydalokat énekelt. Anyjától tanulta kiskorában, mondta, a többiek csak tátott szájjal ültek, Kata pedig hátrafordult, és bekiabált:
– Misikém! Hozd már ide azt a cajont, a sarokból! Gyere!
És Misi már jött is, szolgálatkészen, lihegve cipelte a dobozt, aminek egyik oldalán kör alakú lyuk volt, és valami zörgött benne, aztán rápattant, mint egy puffra.
– Üsd a ritmust a nővérednek! – mondta Kata.
– Még jó, hogy anya ma éjszakás – jegyezte meg Juli. Valójában kicsit zavarta, ahogy Kata utasítgatja az öccsét.
– Szép fekete rigó vagy te, legyél a csapat dalos madara! – dörmögte az egyik fiú.
Fekete rigó, ismételték a többiek, így fogunk hívni. Nem túl eredeti, gondolta magában Juli, de boldog volt, úgy érzete, befogadták.

Azon az éjjelen halt meg Magdi néni, a szemközti házban.

A bútorszállító autó, szürke ponyváján KÖLTÖZŐ MADÁR felirattal, egy napfényes csütörtökön érkezett meg, és jó darabig eltorlaszolta az egysávos úttestet. Juli és Misi kint álltak, nézték, hogy a nagydarab férfiak mennyi mindent hurcolnak le a harmadikról, lift nélkül, és a lány azon tűnődött, vajon a fekete rigó, költőző madár-e.
Megismerték a holmikat, sokszor jártak Magdi néninél, a hatalmas, négyszobás, fényesre lakkozott, tölgyfaparkettás polgári lakásban, a rézkilincses ajtók mögötti, magas mennyezetű szobákban, ahol minden helyiségben akadt egy pókháló, amit Magdi néni babonából meghagyott. Az óriási karnisok középen meghajolva tartották a súlyos sötétítő függönyöket, talán bársony, gondolta Juli, de nem volt biztos benne, hogy az. Magdi néni néha ebédet főzött nekik, meg az anyjuknak küldött ezt-azt, vastag, kötött kardigánt, Dove szappant, meg olívaolajat. Egyik fia, rendszeresen meglátogatta, kétszer is találkoztak vele, épp befejezték az ebédet, mikor ő megérkezett, Magdi néni egyenesen a konyhába tessékelte, a férfi a széktámlára terítette zakóját, leült az asztalhoz, meglazította nyakkendőjét, és presszó kávét kért. Juliék kicsit megszeppenve pislogtak, amíg Magdi néni vajszínű porcelán csészébe öntötte a korábban lefőzött feketét. Csend lett, Juli felpattant.
– Köszönjük az ebédet, gyere kölyök, megyünk!
És már siettek is lefele a lépcsőház kőlépcsőin, Misi a kovácsoltvas korlátot ütögette egy zsebében talált kaviccsal, Juli meg azon gondolkodott, vajon mennyi idős lehet Magdi néni fia, és van-e felesége. Onnantól fogva úgy képzelték, Magdi néninek két élete van, az egyikben ők a fogadott családja, a másikban viszont van egy igazi, és bár néha, különleges időben és térben, egy-egy pillanatra meglátják egymást, de aztán ismét leomlik a súlyos bársonyfüggöny, és olyankor már egyikük sem létezik a másik világában.

Most ő lépett ki a kapun, nem volt rajta nyakkendő, meg zakó sem, csak farmer és fekete póló.
– Álljon meg! – szólt a bútorszállítónak, aki épp egy hatalmas fotelt igyekezet feltuszkolni a platóra. – Ezt ne vigyék el, nekik adjuk – Juliék fele bökött, aztán eltűnt a kapuban.
Mikor a megpakolt autó végre bűzösen elrobogott, és az utcába gyanútlanul beforduló autósofőrök nem dudáltak, meg anyáztak többet, és nem kellett kínlódva, egymásnak mutogatva visszatolatni a kanyarig, Juli és Misi még mindig tanácstalanul ácsorgott a járdán, egy hatalmas, dzsungelmintás karos fotel mellett.
– Adjuk inkább kölcsönbe a társulatnak, jól jön a pincében, úgyis esélytelen, hogy felvigyük a padlásra, ráadásul szerintem be se férne az ajtón – mondta Misi, és Julinak be kellett látnia, öccsének igaza van.
Onnantól, a lány, a rendezvények utáni esti bulik alkalmával igyekezett elfoglalni a fotelt. Néha még el is aludt benne, oldalt fekve, összegömbölyödve, fejét karján tartva egész teste teljesen belefért, meztelen, koszos talpai kilátszottak a kopott farmernadrág hosszú szárából. A Fekete rigó fészke, hamarosan így emlegette mindenki.
Hiányzott neki Magdi néni, és az ő otthona. Juli, mikor Magdi néni fürdőszobájában nézegette a régi, kicsit sárgás, parfümös üvegcséket meg a bordó selyemmel bélelt tálban tartott brosst, fülklipszeket és hajtűket, szerette elképzelni milyen élete lehetett Magdi néninek Amerikában, fiatalon. A nappali sarkában álló, két dzsungelmintás fotel mögötti könyvespolcon sorakozó képek azt mutatták, szép lány volt.
– New Yorkban készültek – mondta az asszony, – miután kiköltöztem a rokonokhoz.
– És az itteni családja? – kérdezte Juli.
Magdi néni komoly arccal a lány fekete szemeibe nézett, Juli úgy látta, Magdi néni most mindent érez és mindent gondol, tökéletesen egyszerre.
– Erről majd máskor mesélek – mondta az asszony.
De ez a máskor, sosem jött el.

Juli a klubban zajló esti beszélgetések alatt gyakran csak félálomban beleolvadt a fotelszövet mintájába, mint akinek a teste ugyan jelen van, de ő, ha úgy tetszik, máshol jár. A többiek duruzsoltak, gitároztak, megváltották a világot, míg ő kényelmesen, mégis kissé feszült készenlétben kuporgott fészkében, úgy, hogy még épp reagálni tudjon, ha történik valami körülötte, valami olyan, ami rá is tartozik, mert valakinek, mondjuk, mégsem tetszik, hogy ő ott foglalja a helyet. Vagy, mert hosszú hónapok után az apja valahogy mégis hazajön, és meglátja őt az idegen társaságban. Bár Juli erre kicsi esélyt látott, szerinte az apjának már rég egy másik családja volt. Vagy lecsukták. De mikor ezt szóbahozta otthon, anyja mindig olyan dühösen csattant fel, hogy miket gondol, és hogy az apja munkásszállón lakik vidéken, folyton melózik annál a német gyárnál (sose tudta meg, mégis melyiknél), az ilyen munkát meg kell becsülni, amint tud, hazajön! De addig Juli ne merészeljen hülyeségeket terjeszteni, szégyenbe hozni őket az utcában, jó hogy nem magukra hívja a gyerekvédelmiseket, na, még az kéne, nehogy azt higgye, hogy azért mert két hónap múlva 18 lesz, majd őt itt hagyják, nem nagykorú és kész, azt meg végkép ne gondolja, hogy egy helyre kerül majd az öccsével, kiabálta az anyja, kidülledő szemekkel, előredöntve törzsét, egyik karjával hadonászva, másikkal a pipacsmintás, műanyag terítős konyhaasztalra támaszkodva.
– Szerinted legálisan lakunk ebben a romhalmazban? Dinilo! Örülj, hogy Solymosi úr nem rakott ki minket, nem hogy még itt összehordasz minden szart!
Anyja lihegett és izzadt, Juli félt, hogy most tényleg meghal, nem csak úgy, rövid időre, mint a múltkor, és akkor megígérte, hogy nem mondja el senkinek, hogy az apjuk lefalcolt, főleg nem Misinek, de az unokatestvéreknek és nagynénjének se, meg az éjjel-nappalisnak se, és Magdi néninek se.
– Folyton talált magának mást, de hogy vissza se jöjjön?– sóhajtott az anyja, ahogy leült a nyikorgós hokedlire. – Hogy oda volt értem régen! Nagyapádék nem örülnek nekünk, ez a baj – bal karján elkezdte csipkedni a bőrt – meláno, ez a baj!
Juli az egészet már betéve tudta, hallgatott, és jobb ötlete nem volt, hagyta, hadd sírjon a másik, megint a sorsát emlegetve, ez a rész követte általában az ideges ordibálást. De anyja ezúttal nem engedte bele magát a fájdalomba.
– Mennem kell, kezdődik a műszak – mondta, felállt, a táskájáért nyúlt. – Nehogy rólunk bármit elmondj ezeknek a művészeknek! Mindig velük lógsz – suttogta, miközben felemelte tenyerét. – Hiába a sok széplelkű, nem tudhatod, melyik hozza a fejünkre a hivatalt, nem azt állítom, hogy rossz emberek, de tudod, hogy van ez, a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve – tette hozzá, és elment dolgozni.

Amikor a rozzant vaskapura kitették a cetlit, jövő héten jön a dózer, épül a szép, új lakóház, a még mindig név nélküli társulat tagjai értetlenül álltak a bejáratnál.
– Ez az épület már régóta életveszélyes volt – mondta a láthatósági mellényes, és az öltönyös fickó nagyokat bólogatott.
– De hát azt ígérte Solymosi úr, hogy még jó darabig maradhatunk, megvolt a program egész évre, kiállítások, színház, tánc, meg minden – sorolta döbbenten Kata.
– Szóval nem tudják, hogy a tulaj eladta az építési telket – állapította meg az öltönyös, és látszott, hogy tényleg sajnálják ezt a kedves bandát, a kétségbeesett fiatalokat, az úgynevezett művészeket, akik persze azért remélhetőleg felnőnek majd, ugyanúgy, mint bárki más, és szépen keresnek maguknak egy rendes munkát. Ennek talán most jött el az ideje.
– Amúgy ez nem műemléképület? – harsant fel kérdőn az éjjel-nappalis, aki idő közben csatlakozott a csoportosuláshoz.
Az öltönyös a modernitás híve volt, unta, hogy elég egy kósza szóbeszéd, egy roggyant rom, régen díszes homlokzatáról, vagy az építtető nagy múltú családjáról, és már jönnek is a nosztalgikus habitusú okostojások.
– De hát nem lehet minden öreg épület műemlék, ilyen hozzáállással a történelem során sehová nem jutott volna a város, ma is patkányok kergetőznének az utcán, az ablakból kiöntött bilitartalmak között – válaszolta, és ezen a ponton előkapott egy papírt, rajta aláírásokkal, pecséttel, és pert emlegetett, meg rendőrséget.
Estére mindent kipakoltak. Amíg a társulat a pincében szervezkedett és rámolt, addig Misi és Juli kétségbeesetten csomagoltak a tetőtérben, és hívogatták Solymosi urat, meg a rokonokat, de senki nem vette fel a telefont. Végül nagynénjüknél találtak ideiglenes menedékre, és miután anyjukat is elérték, aki éjfélig volt beosztásban, és nem engedték haza, ketten megpakolva néhány nagy táskával, meg gurulós bőrönddel, zörögve végigvonultak a hepehupás úttest közepén, majd eltűntek a sarkon felállványozott épület mögött.

– A fotel! – ült fel riadtan Juli éjszaka, Marikáék nappalijában, a padlóra leterített vastag, szúrós pokrócon. –  Ott hagytuk a fotelt – mondta a sötét szobának, mire mellette öccse is felébredt. Nővére sziluettje valahogy olyan törékenynek és elveszettnek tűnt.
– Pszt, ne aggódj Juli, holnap elmegyünk érte – suttogta Misi, aztán sokáig nézték, ahogy az ablakfüggönyön időnként átszűrődik az autólámpák fénycsóvája.
Magdi néninek nagyon vastag függönye volt, gondolta Juli.
Álmában nehéz, pipacsmintás bársonypalástot maga után húzva lépdelt, egy tető és falak nélküli lépcsőház megmaradt kőlépcsőin, a vastag kovácsoltvas korláton kavicsok sorakoztak, Gelem, gelem, lungone dromenca, maladilem baxtale Romenca, ah, Romale, kathar tumen aven, le caxrena, baxtale dromenca, aj Romale, aj chavale – énekelte.

A fotel nem volt ott.
– A lány fekete rigó valójában inkább barna, és a fiú a fekete – jegyezte meg Misi, miután kijöttek a teljesen üres pincéből, és megálltak a szemközti járdán.
Az épületet bámulták.
– Honnan tudod? – kérdezte a lány.
– Reggel rákerestem a neten, Marikáéknál van wifi. Nem költözik el télen sem. Csak nappal énekel, de a sok világítás, a fényszennyezés, tudod, megzavarja és akkor néha éjszaka is dalol. Két hét után kikelnek a fiókák, nagyon aranyosak, láttam fotón, és két hét múlva már kiugrálnak a fészekből. A szüleik újabb két hétig etetik őket, aztán, ha bénáznak a kismadarak, akkor az apjuk még tanítgatja őket, hogyan szerezzenek kaját, de az anyjuk közben már új fészket rak.
– Olyan hamar? – kérdezte Juli.
Nézte az öreg házat, amit elhagytak utolsó, padlástéri lakói is, és elhagyott a művészeti társulat, meg az előadások nézői, a kiállítások vendégei, és az összes tárgy is, a műanyagterítős konyhaasztal, a nyikorgós hokedli, a foltos kanapé, a csorba székek, a színes lampionok, a pult alatti pálinka, az udvar végi kőedénybe dugdosott cigicsikkek (ugyanis nincs ott a kőedény se), minden és mindenki. Különös volt, hogy az emberek és a tárgyak eltűntek, de mintha ott maradtak volna a beszélgetések, a gitár húrjának hangjai, a tánclépések kopogása, és az előadott színházi monológok, a padlástéri veszekedések és békülések, a padló nyikorgása, de nem csak saját lépteik alatt, hanem ott voltak a régi lakók régi mozdulatai és történetei is, majdnem kétszáz év a maradék fa ablakkeretben, téglákban, repedező gerendákban, kifakult tetőcserepekben, mindenhol a házban, sőt még körülötte is, mint mikor Magdi néni mindent érzett és gondolt egyszerre, jutott eszébe Julinak.
– Szerinted itt lesz akkor is, ha lerombolják? – kérdezte hosszas hallgatás után.
– Itt lesz – felelte Misi határozott hangon, bár nem nagyon tudta, nővére mire gondol.

Eltelt a nyár, hűvös október volt már, a két, repkénnyel befutott tűzfal között hatalmas, szürke pocsolyákkal teli gödör tátongott. Juli és Misi, a rácsos kordonok mellett lelassítva, szokásos útvonalukon baktattak. Ahogy az utcavégi régiségbolt mellett haladtak el, hirtelen döbbenten néztek egymásra.
– Még sosem mentünk be – mondák egyszerre, és Misi azzal a lendülettel lenyomta a zöld ajtó kilincsét.
Az üzletben előfordult ugyan egy kis természetes fény, meg lámpa is égett, mégis félhomályosnak tetszett. Nem volt bent senki rajtuk kívül, vagy ha igen, nem látszott a rengeteg holmi között. Szemben egy kis sötétbarnára pácolt rézfogantyús komód állt, rajta színes krétával összefirkált, nagy, katonai láda, azon csipketerítők, könyvek, rajtuk egy üres, nyitott ajtajú, kovácsoltvas madárkalitka, mellette háromszínű, ólomüveges Tiffany olvasólámpa, mögötte és felette, a meszelt falon kicsi képek lógtak, egy lovaglóruhás férfit ábrázoló, megsárgult fotó, egy gyümölcs csendélet, valakinek az aláírása kockás papíron, és egy apró kerek tükör, aranyszínű, díszes kerettel, olyan volt, mint egy kicsi nap, amint megcsillantak benne a kinti fények a bejárati ajtó nyitásakor. A komód oldalának hatalmas, összegöngyölt viaszosvásznak dőltek, meg nagyon réginek tűnő sílécek, rögtön mellettük állt egy óriási, intarziás szekrény, aminek egyik ajtaja hiányzott, így láthatóvá vált a polcokon egymásra halmozott rengeteg edény és porcelántányér. Juli végigsimította ujjait a faragványon, és akkor meglátta, a következő szoba sarkában a fotelt.
Ott állt, egy paraván enyhe takarásában, kilátszott szépen gömbölyödő teste, bal első, íves, feketére festett, vastag lába, és a jacquard szövet ruhája, a kicsit megkopott, valaha királykék háttéren sűrűn elhelyezett, mélyzöld levelekkel, kacskaringós indákról nyíló narancs és piros virágokkal, az ágakon aranyszínű kismadarakkal, és néhány apró szakadással, felfesléssel, ami Julinak, most tűnt csak fel. Lehet, hogy ez nem is az ő fotelje, hanem a párja? Jól emlékezett, kettő állt ott a szobában, ahol Magdi néni úgy elszomorodott, és nem mondta el sosem, hogy miért.
– Misi, nézd! – kiáltott, és már benne is ült, simogatta a kárpitot.
Öccse, magas bűvészkalapban, egy ismerős, vajszínű kávéscsészével a kezében jelent meg:
– Te, ez nem a Magdi nénié volt? – kérdezte meglepetten, a porcelánt tenyerén tartva, mint aki most varázsolta elő a kalapból. És akkor Juli már látta a többit is, a kis tölgyfaasztalt, a hajlított fából készült magas ruhafogast, a törökmintás szőnyeget, a hatalmas bársonyfüggönyöket összehajtogatva, ahogy végigjárta a boltot, folyton ráakadt egy-egy ismerős tárgyra, Magdi néni levélmintás szalvétatartójára, az üres parfümös üvegcsékre, és igen, az egyik nagy tálban még a brosst is megtalálta.
Nem érzékelték, mennyi ideje kutakodnak, furcsa volt ez a fájdalmas lelkesültség, a félős kíváncsiság, mindent eladtak, nem értették, és azt sem, miért olyan érzés, mintha saját örökségükre leltek volna rá egy labirintusokkal teli piramisban, igen, Misi szinte biztosra vette, hogy Magdi néni múmiája is itt lesz valahol, a poros könyvekkel teli polc titkos ajtaja mögötti teremben, de hiába nézett be sorban az összes kötet mögé, nem talált semmilyen ajtónyitó szerkezetet.

(folyt.köv.)

SZINOPSZIS FÜLSZÖVEG:

Munkacím: Zöld ajtó

A novelláskötet kisprózáit keretbe rendezi az a helyszín, és annak környezete, ahol valamiképp minden történet főszereplője megfordul. A hely mellett az idő is közös, mindannyian 21. századi figurák, akik azonban a (közeli vagy távoli) múlt egy-egy tárgyiasult emlékét tartják maguknál, mikor egy vaskos, sötétzöld, rézkilincsű faajtón belépnek, vagy épp, mikor kifelé lépik át a küszöböt.

A városi bérház szuterénjébe vezető, utcáról nyíló, bejárati ajtó mögött, pár lépcsőfok visz lefele, a régiségboltba. A kínálat sokféle, az ide betérők szinte bármit hozhatnak zálogba vagy eladásra, egy kopott képeslap, díszes zsebóra, megsárgult magazin, poros könyvtári könyv, biedermeier asztalka, hiányos Herendi porcelán étkészlet, alpakka kiskanál, ezüst ékszer, hímzett díszpárna, egyenruha, érme, csipketerítő, magyar kártya, olajlámpa, nipp, kézi szövött szőnyeg, hanglemez, összegöngyölt plakát, és ezer más tárgy zsúfolódik a három, egymásból nyíló helyiségben.

Az öreg faajtó különös átjáró, némelyeknek kapu, jelen és múlt között, van, akit tudata mélyére vezet, mást régi súlyoktól szabadít meg, vagy épp fordítva, nehéz emlékekkel borít el. A vastag falú épület alagsorában térerő nincs, viszont a betérők mind hozzák magukkal történeteiket, akár elmesélve, akár csak gesztusokkal sejtetve, vagy épp eltitkolva – és ezekkel a történetekkel, érzésekkel, emlékekkel időnként valamiképp egymáshoz is kapcsolódnak. De bármilyen elsöprő is egy feltárulkozás, vagy bármilyen hosszú és nehéz is a hallgatás, végül, aki betért, előbb-utóbb ki is lép az utcára, vagy a hozott tárgy nélkül, vagy egy új tárgy birtokában, tovább szőve annak történetét.

Copyright © 2023 virágversek